A virtuális térben történő értekezlet, tanulás, baráti beszélgetés után megfigyelhető, hogy a nap végére a szokásosnál jobban kimerülünk, szinte kiütve érezzük magunkat. Az új jelenség neve: Zoom-fáradtság. Az érzékszerveinkre milyen hatással volt az online kommunikáció túlsúlya? Erről a témáról kérdeztük Prof. Dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológust, pszichoterapeutát, a Pszichoszamóca szakmai szupervízorát. 
– Az 5 érzékszervből az online kapcsolatteremtések során csak kettőt használtunk. Elsikkadt, sorvadásnak indulhatott a másik három vagy éppen kiéleződött?
– Bármely csatorna esik ki vagy kerül korlátozásra, a többi kiélesedik és kompenzálni próbál. A hallás azonban most kiemelkedő szerepet tölt be. Alapjában véve is, mert valamennyi érzékszervi inger közül a hang futja be a legtágasabb utakat, a bal agyféltekébe is bekötődve, mint a ritmus, prozódia, intonáció. A többi (mint látás, szaglás, ízérzés, tapintás…) a jobb agyféltekében, érzelmi agyunk talamuszában landol, és itt nyeri el jelentésminőségét. Ha csak a hang informál, akkor magában véve is hatalmas információtömeget nyerünk a megértés szempontjából. Örüljünk, hogy a hangnak a digitális online kapcsolatokban is ennyire meghatározó marad a szerepe.
– Milyen hatása van, hogy sokszor nem látjuk a másik szemét tisztán online kapcsolásnál?
– Zavaró hatásként éljük át, fokozott figyelemre késztet minket. A zavaró képhatások miatt érezzük gyakran fárasztóbbnak az online beszélgetést. A poszturális elemeket sem tudjuk követni, a testmozgásokat, a gesztusokat, amelyeket a szűkebb tér letompít, befékez. Ezért korlátoz mindenkit az online kommunikációs tér és nagyobb érzelmi-agyi munka a pontos jelentés elérése.
– Most, hogy ismét „megnyílt” a világ, és sokkal több inger ér minket, mint az otthonunk négy fala között, ez leterhelheti az érzékszerveinket, agyunkat, pszichénket?
– Meglehet, hogy most ingergazdag világba lépünk át az előzőekhez képest, de ha a konkrétumokat megvizsgáljuk, a legtöbb „visszaállás” rendeződési feladatokat ad, ezekre kell figyelnünk és az életrendet is ehhez kell igazítanunk. Nem is biztos, hogy „vissza”, lehet, hogy változzanak a körülmények és mégis másként kell dolgoznunk, időben, napirendben stb. A találkozások öröme mindnyájunkat felpezsdít, sok kérdés, beszélgetés indul arról, hogyan volt és miképp lesz, vajon a jövő mit hoz. Az érdeklődés által válik a találkozási helyzet egészen mássá, mint a korábbi rutinok napjain. Ez viszont lecseng, ezért ingerelárasztott állapot miatti leterhelődéssel nem számolhatunk. Ismét olyan életrendet kell elérnünk, amely biztonságot ad, ezzel elég sok feladat jár együtt otthon és a munkahelyen egyaránt. Most azonban nagyon vigyáznunk kell, hogy a hírek és beszélgető információcserék során ne befolyásoljanak rémhírekkel a jövőt illetően. Az az ember képes rugalmasan visszaigazodni a megváltozott „ugyanaz”-hoz, aki bizakodással tud előre tekinteni és a reménység szűrőjén át el tudja kerülni a problémák felnagyítását, netán katasztrofizálását.
– Fokozatosan oldják fel a kijárási korlátozásokat. Hogyan tovább?
– Magam fontosnak tartom az életfegyelmet. Időseknek a berendezkedést arra, hogy nem ugyanannyit kaphatnak a családi örömökből, mint korábban, mert saját aktív részvételük még mindig korlátozott, hiszen a szeretteik benne mozognak már a még mindig nem veszélytelen világban. Ahány sors, annyi – viszonylag új – életfeladat, a felnőtteknek elég sok „edzeni valójuk” adódik, hogyan tovább… mire vagyok képes, mit okos most tenni, stb… A fiatalok a legnagyobb haszonélvezők, az iskolának vége, érettségin túl, a kisebbek nyarát a szülők szervezik, ők szabadok. Az ifjúság nagyobbat meríthet az örömökből, találkozásokból, egyben rájuk is kiterjed a maguk és mások védelmének felelőssége. Így látom, ekképp tapasztalom a változásokat, amelyekben – örömmel írhatom – a szorongó és pánikhajlamos emberek élhetik át végre a vágyott szabadságot és a biztonságadó helyzeteket. Összességében elmondhatjuk, ha messze is van, de már látjuk az alagút végét, és ez a jövőkép segít abban, hogy jobban érezzük magunkat a világban.