Az egész országban oldottak a szigorú korlátozásokat (bár csak addig, amíg a megbetegedések száma nem nő drasztikusan). Nagyobb lett a mozgásterünk. Kik a karantén győztesei? Milyen lesz, ha családunk, barátaink újralátása nem okoz majd akkora katarzist, mint amekkorát hittünk? Hogyan élhették túl a közösségek a helyzetet? Ezekről és hasonló témákról kérdeztük Prof. Dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológust, pszichoterapeutát, a Pszichoszamóca szakmai szupervízorát. 
– Sokat ábrándoztunk azon, milyen lesz, ha végre viszontlátjuk családtagjainkat, barátainkat. Mi lesz akkor, ha a találkozáskor mégsem éljük át azt a katarzist, amit elképzeltünk, ha álmodozásunk illúzió marad és nem lesz azonos a valósággal?
– Amint ezt érzékelhetjük, elég fokozatos az átmenet, most, hogy többnyire kinyílt a „szabadság”, lesz egy átmeneti mámor, boldogság, megkönnyebbülés. Ez nem tart hosszasan és a védekezési elemek még egy ideig velünk lesznek, mint odafigyelést igénylő feladatok. A találkozások értéke mindenesetre bizonyosan felfénylik, tudunk örülni egymásnak és ez egyes esetekben éltető erő is lehet, pl. a nagyszülők és unokák esetében. Gyakran van olyan meghitt szeretetkapcsolat az unokával, amelyben az örömforrás minden együttlétben teljes tud lenni. Ez pedig valóban vitalitás generátor, azaz életerő serkentő. Azt üzeni: „szükség van erre a szeretetre, ezt csak te tudod így adni az unokádnak”. Most úgy látom, hogy előbbre való lesz a találkozások öröme, mint a csalódottság, amely nem illik bele a pszichológiai megkönnyebbülés-érzés képletébe.
– Kik a karantén győztesei, milyen lelki alkatok bírták jól a helyzetet?
– A karanténhelyzetnek nincsenek „győztesei”, mindannyian saját magunkat győztük le, amikor a zártságból elvágyódást saját döntésünkkel leállítottuk, a szabálytalanságot mások egészségének és életének védelme érdekében kizártuk, és így az akaratunk győzött a vágyvilágunk felett. Aki szabálytalankodott, akár extravertált, akár introvertált, az egoista utat választotta, azt tette, ami neki jó. Nem idegen ez a viszonyulásmód manapság, amikor a média is ilyenekre buzdít: legyen neked jó, mert megérdemled. Csakhogy aki autonóm ember, akinek identitásában a közös emberi értékeket megfogalmazó etikai parancsok működnek, az se kicsiben, svindliként, se nagyban nem szabálytalankodik, mert humanista, emberséges. Az etikus viselkedés nem személyiségtípustól, hanem a szocializációtól függ, milyen szabályokat égettünk be lelkiismeretünkbe!
– A közösségek hogy élhették túl ezt a helyzetet?
– Attól függ, milyen közösségről beszélünk. A formálisak (hivatali, munkahelyi kötelező kapcsolatok) szabályozottságuk révén új visszarendeződési utakat dolgoznak ki, mert ugyanúgy már semmi nem fog történni. Az informálisak (szeretetkapcsolatok, családi, baráti, jó ismerősi viszonyok) az elkövetkezőkben nagyobb értéket tudnak képviselni a találkozásokban és javul a kapcsolati aktivitás. Ez rendkívül előnyös. Az élet dolgainak megbeszélése, a beszélgetés olyan fermentuma a létezésnek, amelynek hiánya nem pótolható eléggé a kompenzáló lépésekkel, így valószínűleg gyakoribbá válnak a személyes találkozások.
Ha tetszett a bejegyzés, és érdekli a pszichológia világa, olvassa el a Pszichoszamóca blog többi cikkét is, és csatlakozzon a Pszichoszomatikus Ambulancia népes közösségéhez.